Paola legnagyobb kihívása a színpadon való tánc és ének

Első oktatásom a nagyszerű Luca Warddal az ellentétes érzelmek forgataga volt. Rájöttem, hogy nem álmodok. Megélem a valóságot. Épp az 50. születésnapom előestéjén jártam, és az értékelés, amelyről úgy gondoltam, hogy már elkészítettem az életemről, hirtelen gazdagabb és színesebb lett. Úgy éreztem, hogy Paola most kortalan. Mintha értékes időt kaptam volna. 

Luca mellett azonnal jól éreztem magam. A „Mamma Mia!” forgatókönyvét olvastuk, a római dialektusunkkal viccelődtünk közben, hogy enyhítsem az izgalmamat és tudjak koncentrálni a komoly és aprólékos feladatokra. Donna szerepe tökéletes volt számomra, és kezdetektől fogva szerettem.

De a valódi felszabadító érzés még csak most kezdődött! A határozottságom vezetett, nem pedig a törékeny, instabil bokám. Többé már nem. „Teljes gőzzel előre, Paola!” - mondtam magamnak.

Itt vagyunk a második találkozón Lucával, a tanárommal. Nagyszerűen alakulnak a dolgok, ma elkezdtük összeállítani a prózát és a zenét.

Először is kiválasztottuk a legintenzívebb és legmegfelelőbb jeleneteket. Ezek az "S.0.S" olaszul, illetve a gyönyörű "The Winner Takes It All" című dalok voltak. Mondanom sem kell, hogy a híres Abba ismét lenyűgözött. 

Libabőr és varázslat. Tessék, az álom valóra válik! Boldog vagyok! Túl boldog! Hazafelé tartok erről a második találkozóról és a föld felett lebegek!

Aprilia, 2019. július. 

Nagyon meleg van! De „A shownak folytatódnia kell”! És ez a harmadik találkozó! 

Bárcsak több ezer találkozón vehetnék még részt a tanárommal, Luca Warddal. 

Mert bár aggódom a kihívás kimenetele miatt, a várakozás hevében ott van a tudat, hogy valóban nehéz lesz még egyszer az életben ilyen kiváltságos helyzetben lenni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy beülök az autómba, hogy odaérjek a római stúdióba, apránként minden egyes pillanatot kiélvezek, hogy eltegyem őket életem legszebb emlékeinek kirakós darabjai közé. 

Ma színészkedni és énekelni fogunk. A jelenetek alakot és életet öltenek. A zene izgalmat kelt és inspirál. Már majdnem ott tartok, hogy jól, vagy legalábbis egy kicsit magabiztosabbnak érzem magam. „Donna” valóban kezdi elfoglalni Paola helyét.

Vannak, akik a jól megérdemelt pihenés és a nyári szünidő miatt imádják az augusztust. De én azt kívántam, bárcsak azonnal vége lenne ennek a hónapnak. Hiányoztak Luca órái. Nyugtalan voltam és féltem. Bárhol voltam, énekeltem és próbáltam, szerintem mindenki bolondnak nézett!

De mi a helyzet azzal, ha a szívem már a megmérettetés gondolatától is gyorsabban ver, ki segíthet, hogy ez elmúljon? Senki sem! És végre eljött a szeptember!

Annak tudatában, hogy a célegyenes alaposan megvizsgálva egyre közelebb van, az adrenalin varázsa hihetetlen! Utolsó próbákra is sor kerül Lucával, aki amellett, hogy tanárom, most már egy kedves jóbarát is. Alig vártam, hogy megmutathassam neki az előadásom, mert már nem kellett a forgatókönyvet néznem - végre megjegyeztem.

Luca megtanított, hogyan mozogjak, és elmagyarázta nekem, hogy a színház világában a közönséget a "negyedik falként" szokták aposztrofálni, amelyhez minden esetben szólunk, anélkül, hogy ez látszódna. A spontaneitás az első. Valóban "Donna" voltam, a főszereplő, de a saját "Donnám", nem mások másolata, a saját verziómat kreáltam meg a karakterből, azt, akit éreztem, aki passzol Paolához.

Amikor elbúcsúztam Lucától, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. A legutolsó találkozásunk azt jelentette, hogy az álom valóra válik, és én nem csak a képzeletbeli világomban vagy az emlékeimben akartam boldog lenni, mint ahogy az gyakran előfordul, hanem a jelenben, ebben a pillanatban! És abban a pillanatban boldog voltam! Most is boldog vagyok! Milánó rám vár!

Nem tudom, hogyan alakulnak majd a dolgok, de tudom, hogy készen állok a megmérettetésre, és hogy a legjobbat fogom nyújtani. Ezúton is köszönöm azoknak, akik hittek bennem. Tiszta szívemből.

2019. szeptember 11-én felszálltam a vonatra, ami Milánóba visz, gondosan összeválogatott ruhákkal teli bőrönddel, remélve, hogy ezek megfelelőek lesznek az előadásomhoz. Csak két nap van a debütálásomig, és még mindig nem tudom elhinni. A tanárom, Luca Ward azt mondta, hogy legyek nyugodt, de mindenekelőtt legyek önmagam. Azt is mondta, hogy "Donnává" fogok válni anélkül, hogy azt észrevenném. Egy olyan karakterré, akit annyi ideig tanulmányoztam, és akit már a magaménak érzek.

Végre megismerkedtem Giacomo Buccheri-vel, a színésszel, aki "Sam" szerepét játssza a "Mamma mia!" című darabban, amit majd a színpadra viszünk. Rögtön megkedveltem, mivel meg tud nyugtatni és igazán segítőkész velem.

Ezekben a magas sarkú cipőkben nem is érzem a bokáimat, amik csodával határos módon megtartanak. És ez az én csodám is: érzelem és adrenalin keveredik azzal a tudattal, hogy az álmomat valósítom meg. És egy hosszú utazást követően a családom is megérkezik Rómából, miközben engem már bemikrofonoznak. Szorosan összeölelkezünk.

Eljött az idő, a színpad csak rám vár, és egy nagyszerű nők által (Laura Campanello, Michela Mantovan és Carolyn Smith) mesteri módon megrendezett darab. Úgy viselkedem, mintha egy nappaliban lennék a barátaimmal, de valójában egy mennyezetig tömött színházban vagyok: egyes nézők még állnak is, mások pedig nem tudtak bejutni, mert az összes hely elkelt!

Giacomo és én úgy játszunk és éneklünk, mintha csak ketten lennénk! Egy elképesztő taps ébreszt ebből az álomból, és látom, hogy rengeteg embernek tetszett. Örömittasan és csodálatos érzésekkel tele kerül sor az első interjúmra, amiből esküszöm, egyetlen kérdésre sem emlékszem!

Megcsináltam! Még ez a megmérettetés is sikerrel zárult! De egyedül nem tudtam volna megugrani ezt. Volt, aki hitt bennem, és erővel és elszántsággal inspirált.

Köszönöm, Liberate Life. Az élmények életem végéig elkísérnek, és senki, még 100 év múlva sem lesz képes elvenni tőlem ezeket az emlékeket.

Felelősséget kizáró nyilatkozat: mielőtt bárki hasonló fizikai megmérettetésbe vágna bele, fontos, hogy először egyeztessen arról a kezelőorvosával.